"Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít" - Gárdonyi Géza

 

Adjon az Isten!

 A közvélemény előtt ez kevésbé ismert fejezete történelmünknek, hisz az 1945 után berendezkedett kommunista történetírás partizán sztorikkal etette a közvéleményt, elhallgatva a vörös hordák ellen küzdők hősies tetteit. A legkevésbé tájékozott európai ember is tudta, hogy a szovjet hadsereg térségünkbe történő beözönlése semmi jóval nem kecsegtethet. A háború itt már családjaink, nemzetünk és kultúránk megóvásáról szólt.

 Annál is inkább így van ez, hisz mindenki tisztában volt azzal, hogy a Szövetségesek - 1943 januárjában - Casablancában, 'FÖLTÉTEL NÉLKÜLI KAPITULÁCIÓBAN' határozták meg a háború befejezését. Ezen nyilatkozat, melynek szerzői Churchill és Roosevelt voltak, legalább egy évvel meghosszabbította a háborút. E deklarációhoz a szovjet is csatlakozott, Sztálin így fejezte ki háborújuk célját. „Ez a háború más, mint a többi, mert a győztes saját társadalmi rendjét fogja rákényszeríteni a vesztesekre.” Szóval, a román átállás – azaz, ne legyünk szégyellősek- árulás után, a szovjetek minden különösebb ellenállás nélkül nyomultak előre.

 A történelembe budapesti csataként vagy Budapest ostromaként bevonult összecsapás, amely katonák és civilek tízezreinek halálával járt, 108 napig tartott. 1944. október végén a szovjet 2. ukrán front Sztálin utasítására a megerősített hadseregével néhány nap alatt, menetből akarta elfoglalni a magyar fővárost, november elején azonban a kísérlet elakadt Budapest határában, az „Attila” vonalban. Mivel december közepéig az újabb szovjet támadások sem jártak nagy eredménnyel, a hadvezetés utasította Malinovszkijt, hogy működjön együtt Tolbuhin 3. ukrán frontjával, amely 1944. november végén behatolt a Dunántúlra, hogy együttes erővel kerítsék be Budapestet. A december 20-án megindított szovjet bekerítő manőver négy nap múlva sikerült, így Budapest 24-ére szovjet gyűrűbe került. 1945. január közepén a magyar és német alakulatok, feladva Pestet, Budára majd fokozatosan a Várhegyre, pontosabban a Budai várba szorultak vissza. A Hitler által ígért légi utánpótlás akadozott, majd a szükség repülőtérként használt Vérmező eleste után le is állt.

 A Budai Várba visszaszorult — magyar részről Hindy Iván, német részről Karl Pfeffer-Wildenbruch által vezetett — védősereg felélte élelmiszer, és lőszer-tartalékait, utánpótlás-vonalaikat már régen elvágták, a Budapest felmentésére tett német kísérletek kudarcba fulladtak. Pfeffer-Wildenbruch ekkor szánta el magát a kitörésre. Szinte csak az utolsó pillanatban, 1945 február 11-én, 17.50-kor jelentette rádióján, az ostromzáron kívül állomásozó alakulatoknak a következőt:

“Az ellátmányt feléltük, az utolsó töltény a csőben. A kapituláció vagy a védőrség harc nélküli lemészárlása között lehet választani. Ezért az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel támadni fogok. II.11-én a sötétség beálltával kitörök. Szomor és Máriahalom között kérem a felvételt. Kérem az ellenséges erők lekötését minden eszközzel, valamennyi arcvonalon.”

Otto Wöhler tábornok, a Dél Hadseregcsoport főparancsnokának válasz üzenete:

“Német katonák! Magyar fegyvertársak! Abban a pillanatban, amikor hősi harcotok véget ér és katonasorsotok beteljesedik, köszönt benneteket még egyszer a hadsereg és a hon! Hálával és mély tisztelettel hajol meg Németország és Magyarország hős fiai előtt. Eskütökhöz híven az utolsó lélegzetig és a végső odaadásig kockáztattátok életeteket. Egyenlőtlen harc volt, amit többszörös túlerő ellen kellett vívnotok; s ez annál magasabbra emeli példamutató vitézségetek. Kötelességtudatotok és állhatatosságotok lehetővé tette a vezetésnek és a csapatoknak, hogy a nyugat-magyarországi arcvonalon harci intézkedéseket hajtson végre az ellenség ellen, amelyek meghiúsítják azt a tervét, hogy az egész hadszínteret összeomlassza, hogy Magyarországot lerohanja és Bécs alá vonuljon. Húsz szovjet hadosztályt, több nehézfegyver-seregtestet és megközelítőleg ezer repülőgépet vontatok magatokra és kötöttetek le. Eredményes védekezésetek jelentősen meggyengítette az ellenség harci erejét. Minden vöröskatona, akit leterítettetek, minden páncélos, amelyet megsemmisítettetek, minden repülő, amelyet lelőttetek, gyengítette az ellenséget, amely a német és a magyar nép megsemmisítésére özönlik előre.


A történelem magasabbra fogja értékelni a kultúra- és néppusztító bolsevizmus elleni hajthatatlan ellenállásotokat annál a katonai sikernél is, amit minden idők egyik legnagyobb városharcában vívtatok ki, s idealizmusotokat, amellyel a keleti sztyeppe-özön elé álltatok. Budapest védőrsége mindig a kötelességteljesítés ragyogó példaképe marad az európai nemzetek közössége számára. Felrázó példátok elátkoz minden gyáva lemondást, emberi nagyságotok a jövő forrása, dicsőséges tetteitek az életet jelentik. Olyan szellemet tanúsítottatok, Budapest katonái, amely által Németország és Magyarország ismét új magasságokba emelkednek fel. Nagyon reméljük hogy egykor majd viszontlátjuk egymást egy nagy, szabad hazában. Tiétek segítő kezünk bajtársak, kik áttörtétek a Budapest körüli gyűrűt!Üdv és hűség a Führernek! Üdv Magyarország Nemzetvezetőjének!” 


A Berlin felé küldött rádióüzenet után összetörték a rádiót, hogy ne vehessék Hitler ismételt tiltó parancsát.
19:45-kor Wildenbruch visszavonhatatlanul kiadta a parancsot a kitörésre. A történészek szerint pontban 20.00 órakor kb. 45–50.000 katona indult el a történelem egyik leghősiesebb vállalkozására a Bécsi kapun keresztül a Várfok és az Ostrom utcán kitóduló magyar és német csapatokat, melyek sem tüzérségi támogatást nem kaptak, s nehézfegyverekkel sem rendelkeztek, a kitörést már „váró” szovjetek a Széna és Széll Kálmán tereken félelmetes golyózáporral fogadták.


 Az egyenlőtlen küzdelem hamar eldőlt: a fáradt, kiéhezett, lőszerrel alig rendelkező kitörő sereg, azaz józan becslések szerint 44 ezer, fele részt magyar, fele részt német katonából másnapra hozzávetőleg 700 katona érte el a magyar-német vonalakat, (átmenetileg) megmenekült. Azaz 43 ezer katona egyetlen nap leforgása alatt halt meg, amiből, ha az arányok helyesek 21-22 ezer volt a magyar halott.


És itt meg kell állni. Megállni és nem azt boncolgatni, hogy az elesettek hány százaléka szimpatizált a német terjeszkedéssel, hány százaléka volt náci (szovjet szóhasználat szerint: fasiszta) érzelmű, hanem fejet hajtani a katonai esküjükhöz halálukig ragaszkodó, hazájuk fővárosát az ellenségtől (igenis ellenségtől, mert egy katona számára a felettese, a parancsnoka mondja meg ki az ellenség) védő katonák végső erőfeszítése, halála előtt. S hogy nem adták meg magukat, az is érthető, hiszen már 1944 ősze óta magyar földön tevékenykedik a Vörös Hadsereg, s vannak hírek, hogy az elfoglalt területeken mi történik, s mi történik a fogságba esett honvédekkel. De tudjuk azt is, hogy a Várhegy pincéiben berendezett hadikórházak sebesültjeinek szenvedését a Várba betörő szovjetek, nem gyógyszerrel, kötszerrel és érzéstelenítővel, hanem lángszóróval rövidítették le.

Igen! Meg kell állni és eltöprengeni azon, hogy a mohácsi csatával azonos emberveszteség, miért nem érdemel meg, több mint 70 év után, a hivatalos Magyarországtól kegyeletet. Hogy egy tisztességesen megrendezett állami megemlékezésen elsirassuk azt a kisvárosnyi életerős magyar férfit, köztük a csupa fiatalból álló két Egyetemi Rohamzászlóalj önkénteseit, ahogy ezt tette Nemeskürty István 1972-ben a doni áldozatokkal a „Requiem egy hadseregért” című könyvében. Megemlékezni, s nem azon fanyalogni, hogy párfős szervezetek miként emlékeznek meg róluk. S mellesleg elsiratni azt a Gerhard Schmidhuber német vezérkari ezredest, aki egy hónappal korábban még megmentette a budapesti gettó maradék 60-70 ezer lakóját, s aki a Lövőház utcában ugyanezen harcban esett el.

Igen, ideje már központilag, államilag felmenteni ezeket az elesett katonákat a hamisan csengő „fasiszta” jelző súlya alól, s ezzel felitatni azt a gyászkönnyet, mely még ma is legördül  a hideg februári napokban a hozzátartozók sokat látott és még többet tapasztalt barázdált arcán. Ez a feladat a hatalomban lévőkre vár!
Mi pedig, civilek, addig is kegyelettel gondoljunk az elesettekre! Legyen emlékük áldott!

A kitörő védőseregből mindössze 600–700-an jutottak át az ostromgyűrűn. A többiek hősi halált haltak vagy fogságba estek. Budapest elesett. A győztes szovjetek tömegesen erőszakolták meg, és fosztották ki az ostrom alatt elgyötört, védtelen lakosságot. A hadikórházakban a járóképtelen sebesülteket brutális kegyetlenséggel gyilkolták le. A negyvenöt évig tartó “felszabadítás” megérkezett…

"
Mindnyájan meghalunk. Egy van maradandó a földön, ha tudunk érte bátran és igazan élni: a nemzet." /Sz.F./


Szebb Jövőt!

UMGM országos sajtó